Interjúk
Egy régi kezdet
Interjú Pap Ivánnal
– Első voltál, aki Műszaki Pantheon oldalainkon felhívtad a figyelmet egy lezárult mérnöki életműre: az idén, 2007-ben elhunyt Székely Györgyére. Köszönet érte. Most azonban egy kezdetről szeretnénk érdeklődni, amelynek részese voltál: az 1956-os forradalom leverése után igen nagy számban Svédországba került mérnökjelöltek pályája kezdetéről. Mi az oka annak, hogy az ötvenhatos menekülthullámban olyan magas volt a kész fiatal mérnökök, műegyetemi hallgatók és más, később műszaki pályára lépők aránya?
A műszakiak igen nagy aránya a svéd és a svédországi magyar közéletben furcsa módon egy magyarországi politikai elképzelés eredménye. 1948-ban – a fordulat, vagyis a kommunista hatalomátvétel évében – az lett a jelszó, hogy „egy mezőgazdasági és ipari országból egy ipari és mezőgazdasági országot építünk, a párt vezetésével”. Ekkor indult meg a többek között a dunapentelei (nem sokkal később: sztalinvárosi) vasmű építése, főleg külföldi nyersanyagokra alapozva. Ekkor döntötte el Rákosi pártfőtitkár, hogy az országnak 15.000 mérnökre, műszaki emberre van szüksége, hogy a gigantikus terv megvalósuljon. Ekkor alakult Miskolcon a nehézgépipari, Veszprémben a nehézvegyipari egyetem. 1950-ben a budapesti műszaki egyetem gépész karának első évfolyamára kilencszáz hallgatót vettek fel – közöttük engem, aki tulajdonképpen állatorvos szerettem volna lenni. De az egyéni vágy, elképzelés, vonzalom nem érvényesülhetett a párt akaratával szemben.
Mindenféle nép volt közöttünk: érettségizett, szakérettségizett, esti tagozatos, reálos, humános vézettségű emberke. Az összeterelés következménye hamarosan megmutatkozott, mert két év alatt alaposan megfogytunk: a szigorlatok után alig négyszázan maradtunk a harmadik évfolyamon. Akik távoztak – azaz tulajdonképpen kibuktak – az egyetemről, nagyrészt azok is műszaki pályán maradtak, alacsonyabb szakmai szinten. A műszaki pálya választásánál sok esetben szempont volt az is, hogy egy mérnököt, ha szakmailag jó volt a munkahelyén, kevésbé maceráltak az ideológiai „fejtágítással”, mint másokat. Gondolom, tették ezt azért is, mert tudták, hogy a mérnöki psziché úgy általában a számokra, a konkrétumokra épül, és nem veszi be a mellébeszélést. Aztán jött 1956 októbere, amelynek eseményeiben a műegyetem diáksága kiemelkedő szerepet vállalt. Ezért kiemelkedően nagy az arányszáma azok között is, akiknek a forradalom vérbefojtása után menekülniük kellett.
A Magyarországon derékba tört műszaki pálya Svédországban történő folytatását több tényező tette vonzóvá. Egyik az, hogy a technika területén a szóértés, a beszéd egyszerű és igen célirányos; könnyebb elsajátítani, mint az irodalmi nyelv gazdag és változatos szókincsét és a svéd szavak helyes és árnyalt kiejtését – gondoljunk csak az s hang hétféle kiejtésére. Másik az, hogy a technikusok már otthonról sokat tudtak Svédországról; a svéd acélról, a svéd golyóscsapágyakról, a nagy svéd feltalálókról, újítókról, mint Anders Jonas Ångström (1814–1874), Alfred Nobel (1833–1896), Lars Magnus Ericsson (1846–1926) és mások, időben közelebbiek. Szent-Györgyi Albert nem volt technikus, de az ő 1937-es Nobel-díjának híre is rokonszenvessé tette számunkra Svédországot. De hadd közöljek – „műszaki módra” – néhány konkrét adatot az 1957-es kezdetről. A göteborgi műszaki főiskolán (Chalmers Tekniska Högskola, CTH) a különböző karokon kb. húsz magyar hallgató kezdte meg tanulmányait, a kereskedelmi főiskolán (Handelshögskola) hat, a göteborgi egyetemen (Göteborgs Universitet) négy vagy öt magyar hallgató indult. A technikusok szakmai megoszlása így festett: hat gépész, öt építész, három-három vegyész és kultúrmérnök, két villamosmérnök, egy hajóépítő – ahogy ennyi év után visszaemlékszem rájuk. Hiányoznak a képből a stockholmi királyi műszaki főiskola (Kungliga Tekniska Högskola, KTH) adatai, de remélem, majd valaki pótolja. Göteborgban mindezek közül tulajdonképpen csak tizenketten végeztünk; a többiek időközben pályát módosítottak.
– Úgy tudjuk, a szóban forgó akkori fiatalok – bizonyos értelemben peregrinus elődeinknek, sorstársainknak is mondhatjuk őket – nagyrészt jól megállták a helyüket mind a főiskolákon, mind pedig későbbi munkahelyeiken. Milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük? Milyen akkori svéd cégek alkalmazák őket, és ezek milyen feltételeket nyújtottak számukra a további szakmai fejlődéshez?
A nehézségek között a nyelvi játszotta a főszerepet, mert aki nem rendelkezett más nyelvtudással a magyaron kívül, vagy nem tanult legalább latinul a gimnáziumban, az óriási hátránnyal indult: a „semmiből” kellett megtanulnia svédül. És akkor nem folyt rendszeres nyelvoktatás a bevándorlók, betelepülők számára, mint manapság, tehát akarat és szorgalom kellett a nyelv elsajátításához. A svéd nyelv nem nehéz, állítom ennyi év után, egy életpálya végéhez közeledve, csak egy kicsit furcsa a „kontinentális európaiak” számára (például nehéz megszokni a főnevek utáni végartikulust, nagyon nehéz megkülönböztetni az utrum és neutrum nemet, hacsak nem születik svédnek az ember) – és ez Skandinávia többi „ősgermán” nyelveire is vonatozik.
Az 1956-os forradalom erkölcsi tekintélye az ide menekültek számára biztosította az igen humánus fogadtatást, még akkor is, ha az illetők nem mindnyájan voltak a szó tényleges értelmében szabadsághősök. 1965-ben a munkaügyi hivatal vezetői, Ulla Hedén és Barbro Lind, hangsúlyozottan elégedettek voltak a magyar bevándorlókkal, összehasonlítva másokkal, pedig azokban az években Svédország jóformán csak Európából fogadott be menekülteket, mint munkaerőt. Az ötvenes-hatvanas években, egészen az utóbbiak végéig, az országban nagy volt a munkaerőhiány. Számos kis és nagy vállalat – gépkocsigyár, hajógyár, kábelgyár, papírgyár stb. – fogadta örömmel mind a képzett, mint a betanításra váró munkásokat, főleg Västerås, Ludvika, Göteborg városokban. Meg kell említenem a megyei és városi hatóságokat is, amelyek szintén szívesen adtak munkát elsősorban az adminisztrációhoz, másodsorban a technikához értőknek: mérnököknek, művezetőknek, szakmunkásoknak. Akinek volt valami szakmája, azonnal kapott állást; akinek nem volt, az is – de nyilván más beosztásban és más fizetéssel. Az elbírálás korrektül történt, az illetékes szakszervezet felügyelete mellett, mert már akkor is „szakszervezeti ország” voltunk. Eichardt Sándor barátommal 1957. április 10-én 12.45-kor érkeztünk Svédországba. Malmöben szálltunk partra, majd a szokásos kihallgatás és kétnapi pihenés után Kungsörbe kerültünk, egy átmeneti elosztóhelyre. Már Malmöben lehetőségünk nyílt jövőnkre vonatkozó elképzeléseinkről szólni, s itt aztán véleges megállapodásra jutottunk. Sándor dolgozni akart, ezért hamarosan elvitték Eskistunába, ahol azonnal munkába állhatott a Bolinder-Muntkell cégnél. A gyár motoralkatrészeket gyárott autókhoz, traktorokhoz és más munkagépekhez. Sándor, váci raboskodása idején, megtanult marógépet kezelni, esztergályozni, mindenféle „vasas munkához” értett. Papírja nem volt ugyan, de hittek neki: kapott egy műszaki rajzot méretekkel, metszetekkel, tűrésekkel, és odatették: tessék, csináld meg. Megcsinálta. Ezzel megalapozta karrierjét. Pár évig fizikai munkásként kereste a kenyerét, majd lassan megindult felfelé a ranglétrán, és az anyagbeszerző osztály vezetőjeként ment nyugdíjba. Én magam a továbbtanulást választottam, a CTH-m szereztem mérnöki diplomát.
– Svédország különböző részeibe szétszórva, nyelvi és – legalábbis kezdetben – beilleszkedési nehézségekkel küzdve, alkottak-e az 1956 után ide került, nagyjából egyívású fiatal magyar műszaki értelmiségiek valamiféle közösséget? Betagozódtak-e más emigráns közösségekbe? Itt élünk Svédországban évek vagy évtizedek óta, s csak ritkán és elvétve halljuk, hogy talán éppen ez a bevándorló csoport élénk szellemi életet élt volna, egy ún. „stencilezett” (nem nyomdailag sokszorosított) folyóiratot is kiadott volna, tagjai kapcsolatot tartottak volna más, főleg északi országokba jutott kollégáikkal. Mit tudsz erről?
Nem sokat. De szerencsére él Stockholmban egy minden magyar vonatkozású adatot összegyűjtő, mindennek utánajáró ember, Szöllősi Antal, ő bizonyára kimerítő választ tud adni a kérdésre. Az én kis válaszom a göteborgi horizontra korlátozódik: ott tevékenykedtem 1957–95 között, szakmai-műszaki munkámon kívül mint a Göteborgi Magyar Egyesület (GME) tagja; az első huszonnyolc évben vezetőségi tag is voltam, főleg a titkári ügyeket intéztem. Nem emlékszem, hogy lett volna valamilyen „stencilezett” lapja a magyar műszakiaknak, ami akár azt is jelentheti, hogy nem volt; ha lett volna, emlékeznék rá. Tudok viszont egy füzet alakú értesítőről, amelyet azokban az első idõkben Dr. Gáspár Pál katolikus lelkész szerkesztett a hívek számára, de hát nem erről van szó.
– Nézzük most az egyéni teljesítményeket szakmai téren. Kikről tudsz, akik elméleti felkészültségükkel tűntek ki a műszaki tudományok valamelyik ágában, doktoráltak, műszaki főiskolákra kerültek oktatóknak, esetleg szakmunkákat, könyveket írtak? S ki olyanokról, akik az iparban „csináltak” szakmai értelemben vett karriert: új eljárásokat vezettek be, kisebb-nagyobb találmányokkal álltak elő stb.?
Az elsők közül, közelebbről az én csoportomból, senki sem tett annál magasabb fokú vizsgát, mint ami az egyszerű mérnöki képesítéshez kellett. Siettünk munkát vállalni és rendezni polgári életünket. Az utánunk következők között már voltak fennebb törekvők; eszembe jut közülük például Németh Tibor vegyész – az első, aki letette a licenciátusnak nevezett egyetemi záróvizsgát a CTH-n. Utána hosszú éveken át vezette a göteborgi vízművek laboratóriumát, majd a VIAK nevű vállalat osztályvezetője, illetve főmérnöke lett. Kardos Károly gépész szintén licenciátust szerzett ugyanott, utána oktató- és kutatómunkát végzett a főiskolán, később vállalatot alapított, s tagja lett a Volvo műszaki tanácsadó testületének. Jól beosztott idejéből még „társadalmi munkára” is futotta: sok éven át töltötte be a Göteborgi Magyar Egyesületben az elnöki tisztet.
Polgáry Sándorról, aki Kardos előtt volt az egyesület elnöke, külön kell szólnom. Ő már mint diplomás ember érkezett Svédországba, Magyarországon végzett, kohómérnök volt; itt az Elektriska Svetsnings AB cégnél dolgozott mint kutató főmérnök, de oktató tevékenységet is folytatott a vállalaton belül és kívül. Könyv- és szakcikk-író, világjáró, nagy tudású műszaki ember volt, egy újfajta rozsamentes hegesztés és a hozzá szükséges hegesztőpálcák megalkotója. Emellett huszonnyolc évig volt elnöke – közmegelégedésre – a Göteborgi Magyar Egyesületnek, s különféle közérdekű cikkei jelentek meg a magyar emigráció lapjaiban. Három gyermeke, hat unokája és sok-sok tisztelője, barátja, kollégája kísérte utolsó útjára 1994-ben.
Kutató és előadó lett a CTH-n Sotkovszky Péter; anyagbiztonsági területen dolgozik; sok szakértői vizsgálatot vezetett az országban és külföldön. Jelenleg ő a magyar egyesület elnöke; úgy látszik, a göteborgiak ezt a feladatot műszaki emberekre szeretik bízni, immár hagyományosan. Hadd említsek meg néhány kollégát a stockholmi KTH végzettjei közül is. Ott a mi évjáratainkból Illés István szerzett először mérnöki diplomát, 1961-ben. Építészmérnök lett, saját vállalatot alapított, amelyet pár évtized múltán eladott akkori munkatársainak. Úgy emlegetik, mint „templomépítő” mérnököt; hogy miért, arról nem mondok többet, mert egyrészt kitalálható, másrészt úgy tudom, az építészekkel külön foglalkoztok majd a Peregrinus Klub honlapján.
A KTH-sok közül eszembe jut még Bonivárt László gépészmérnök, aki az otthoni forradalom idején súlyosan megsebesült; miután végzett, Örnsköldsvik városában telepedett le, ma is ott él. Galyas Károly villamosmérnök Gotlandon kapott munkát, ott élt a családjával; róla ezt már múlt időben kell mondanom, mert meghalt, aránylag fiatalon. Szőnyi László és Paal Gusztáv szintén KTH-sok és villamosmérnökök, mindketten Stockholmban élnek, már nyugállományban. Nemzedékünkből egyedül Legáth Ernő az, akiről biztosan tudom, hogy megszerezte a műszaki tudományok doktora címet; az Asea Atom cégnél dolgozott Västerås városában. Akik közülünk a KTH-n végeztek, túlnyomórészt villamosmérnökök lettek, mintegy tizenöt-húszan, és csak néhányan választottak gépészi, építészi, vegyészi pályát.
– Te magad, mint az eddigiekben többször is hangsúlyoztad, az ötvenhatosok nemzedéki és szakmai csoportjához tartozol. Utolsó kérdésünk: van-e nektek, immár nyugdíjas korú svédországi magyar műszaki értelmiségieknek, kapcsolatotok azzal az újabb nemzedékkel, amelynek tagjai már nem mint menekültek kerülnek ide, hanem mint EU-országokbeli tanulók vagy munkavállalók? Ismersz-e valakiket ez utóbbiak közül, és ha igen, milyennek látod őket, milyen hasonlóságokat és különbségeket látsz közöttük és hajdani magatok között?
Az ismeretséget illetően igennel felelhetek, de csak magánszemélyként, nem mint egy nemzedék képviselője; és így is – mivel műszaki ember lévén szeretem a pontosságot – meg kell jegyzenem, hogy az „újabb nemzedék” néhány tagjával való eddigi kapcsolatom nem volt elég elmélyült ahhoz, hogy általánosítható benyomást adjon.
Megemlítem a Bajor Antal és Nagy Ágnes házaspárt, ahonnan csak a feleség műszaki kolléga (építészmérnök), a férj orvos; a Fülöp Géza és Éva házaspárt, ahonnan a férj a technikai tudományok doktora, bár alapképzettsége szerint atomfizikus – és mindnyájukról megjegyzem, hogy tulajdonképpen ők is egy menekültcsoporthoz tartoznak, a nyolcvanas években érkezett erdélyiekéhez. Félig-meddig ide tartozik Fülöp Tünde is, szintén a műszaki tudományok doktora, aki erdélyi menedékesek Svédországban felnőtt lánya. Tipikusan EU-s továbbtanuló és munkavállaló viszont az uppsalai egyetemen doktorálni készülő Straszer Bolgárka, de ő bölcsész; a stockholmi egyetemen doktorált Magyari-Köpe Blanka, aki fizikus, de ő már évek óta az Egyesült Államokban él; azt a „fiatal magyar műszaki értelmiségi” kategóriát tehát, amelyről a kérdés szól, személyes ismerőseim közül tulajdonképpen csak Daróczy Szabolcs és Végh Norbert villamosmérnökök képviselik. Róluk sok mindent lehet megtudni az előbbinek abból a tartalmas írásából, amelyet a veszprémi Új Horizont című folyóirat közölt, de a Peregrinus Klub honlapján is olvasható. A nagy különbség közöttünk talán az, hogy minket annak idején a „totális muszáj” hozott ide, míg őket egy új lehetőség, párosulva a kimozdulás, a tudás, a továbbfejlődés, a világlátás, a szakmai érvényesülés utáni vággyal, meg bizonyára egy kis jó értelemben vett kalandvággyal is. Ami közös bennünk, az az, hogy mindnyájan a saját sorsunk jobbra fordítása érdekében cselekszünk, a lehető legtisztességesebb módon: tanulással, tudással és munkával. Mégpedig közhasznú munkával. Közülünk nem mindenkinek sikerült az érvényesülés; voltak akik lemaradtak a körülményekkel való küzdelemben. Ilyesmit az új nemzedék általam ismert tagjai esetében nem tapasztaltam, mindnyájan sikeresek. Ennek az oka az lehet, hogy több céltudattal indultak a műszaki pálya felé, míg közülünk sokaknak előbb választanunk kellett, hogy aztán meg tudjunk indulni. Weisz Jenő kollégánk például úgy lett hajóépítő, hogy amikor meglátta Göteborgban a három akkori hajógyárat, sok előzetes habozás után eldöntötte, melyik karra fog jelentkezni.
Az új nemzedék egyetlen tagja sem tekinti magát emigránsnak Svédországban, s természetesen nem is azok; mi azok voltunk, egy számunkra elveszett haza fájó emlékével tudatunkban és érzelemvilágunkban. Ma már, akik megértük, eltekintve a svéd talajba eresztett kissé mélyebb gyökereinktől, a huszadik század végére kialakult világrendben tulajdonképpen ugyanolyan magyar peregrinusok vagyunk, mint mondjuk Juhász István „téliás” tanítványai, akikről Daróczy Szabolcs említett írása szól. Ezért is gondolom, hogy nekünk, még élő öreg atyafiaknak, be kellene kapcsolódnunk örvendetesen kibontakozó aktivitásukba; bizonyára van mit nyújtanunk egymásnak.
– Köszönjük az érdekes beszélgetést és a peregrinusok számára belőle levonható tanulságokat.
2007-09-10 16:33:44