Interjúk
Interjú Fülöp Tündével
Kálmán Andrea felvétele
– Pap Iván szenior klubtársunkkal készített interjúnkban te mint a Svédországban élő magyar műszaki értelmiségiek egyik újabb nemzedékének tagja kerülsz szóba. Ez a nemzedék – vagy bevándorlási hullám – Iván szerint a nyolcvanas években tömegesen Svédországba érkezett, itt menedékjogot kért és kapott, ma már rég svéd állampolgárságú erdélyieké, illetve a közülük műszaki pályákra lépőké. Te magad mit tudsz erről a nemzedékről, érzékeled-e valamilyen formában a létezését?
Nagyon is érzékelem ennek a nemzedéknek a létezését. Többen végeztünk a Chalmersen is, például a fizikus Fülöp Géza, az informatikus Heldal Ilona és az építész Nagy Ágnes. Már az egyetem kezdetén, az első hetekben, felvette velem a kapcsolatot Fülöp Géza. Ő akkor doktorált az elméleti fizikán, és az a tény, hogy ő sikeres volt ugyanazon a területen, amelyen én indultam, az nekem erõt adott. A közös családnév miatt sokan azt hitték, hogy rokonok vagyunk, pedig itt ismertük meg egymást. Tapasztalatom szerint ezt a nemzedéket –személyes ismerőseim példájára hivatkozva mondhatom – az igyekezet, a küzdeni akarás, a szorgalom és helytállás jellemzi. Mi a 80-as évek végén, a legsötétebb diktatúra idején hagytuk el Erdélyt, és mi is emigránsoknak érezzük magunkat, nem kalandvágyból hagytuk el a szülőföldünket.
– Milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a szóban forgó – maradjunk ennél a kifejezésnél: – nemzedék tagjainak ahhoz, hogy műszaki pályára léphessenek, műszaki értelmiségiekké válhassanak, ezen a pályán esetleg tovább képezhessék magukat a mérnöki diploma megszerzése után is? Miben volt viszont előnyösebb a helyzetük, mint az ötvenhatosoké? És még valami: mivel bővült a svédországi műszaki felsőoktatás „szakmai palettája” a két nemzedék színre lépése közötti három évtized alatt?
Annak ellenére, hogy egy nagyon erős matematika-fizika osztályban érettségiztem Erdélyben, itt nem kezdhettem meg egyetemi tanulmányaimat, mint a többi erdélyi osztálytársam, akik Romániában kivétel nélkül bejutottak különböző műszaki egyetemekre. Előbb meg kellett tanulnom svédül és angolul, olyan szinten, hogy megteremtsem a továbbképzésemhez szükséges alapokat. Akkor azt láttuk a legegyszerűbb megoldásnak, ha újra beiratkozok a gimnáziumba, ezt tanácsolták a kérdésben illetékes svédek. Ha én akkor lehetőséget kaptam volna arra, hogy egy intenzív angol és svéd nyelvtanfolyamon részt vehessek, talán egy év múlva megkezdhettem volna az egyetemi tanulmányaimat. Így három év telt el addig, amíg erre sor került. Ez nekem akkor nagy lelki megpróbáltatás volt. De most, erre az időszakra visszatekintve, mégsem látom úgy, hogy elvesztegetett idő lett volna, mert ezalatt az idő alatt sokat tanultam a svéd társadalomról, történelemről és kultúráról.
Matematikából a svéd gimnázium sokat nem adott, tudásomat azonnal felmérték, felmentést kaptam, és ezt az időt egyéb ismeretek megszerzésére használhattam. A gimnáziumban részt vettem a matematikai és fizikai országos versenyeken, és ott ismertem meg azt a svéd fiatalembert, aki a férjem lett; ő bátorított abban, hogy szakítsam meg gimnáziumi tanulmányaimat és kérjem felvételemet az egyetemre, ahova rögtön fel is vettek. Ezek után gördülékenyen ment a képzésem egész műszaki pályám során. Az egyetemet sikerült több mint egy évvel hamarabb befejeznem, s emiatt sok ösztöndíjban és elismerésben részesültem, válogathattam a doktorálási ajánlatokban, utazhattam külföldre, amennyit akartam, és a doktorálás után lehetőségem volt az egyetemen maradni.
Az 56-os nemzedéket sajnos nem ismerem eléggé ahhoz, hogy véleményt mondhassak arról, nekünk miben volt könnyebb. Gondolom, hogy nekünk könnyebb volt tájékozódni a lehetőségek útvesztőjében. Amikor én egyetemista voltam, már volt internet, ahol a globalizált világ prominenseivel kapcsolatba léphettünk. Ami a nyelvet illeti, az is könnyebb volt nekünk, hiszen sokan rendelkeztünk valamilyen angol tudással.
– Ma már a tudományos munka minden területén kezd kiegyenlítődni a benne részt vevő férfiak és nők aránya. Mégis talán éppen a műszaki tudományok területe az, ahol jóval kevesebb a női nemhez tartozó mérnök, a termelésben éppúgy, mint a kutatás–fejlesztésben és az oktatásban. Miben látod ennek az okát? Van-e különbség az egyes műszaki szakterületek (például a metallurgia és az elektronika) férfi, illetve női „benépesítettségének” aránya között, és ha igen, mi okozza azt?
Valóban kicsi a nők aránya a tudományos munka bizonyos területein, például a fizikában. Ennek okát részben a példaképek hiányában látom. Idézem ötéves lányomat: „Csak nők lehetnek fizikusok?” – kérdezte, éppen az én példámat látva. Egy másik probléma az, hogy kevés az az erőfeszítés, amit az alapfokon a tanítók a tudományos élet, a műszaki kutatások iránti érdeklődés felkeltéséért tesznek. Sok kislány ezért nem is látja át, hogy a technika mi minden lehet, és csak úgymond „férfiasabb” részét érzékeli, amit nem érez a magáénak.
Volt szerencsém gimnáziumba járni Erdélyben is és itt is. Egy fontos különbség a két iskolarendszer között az, hogy itt kevés a jobb képességű tanulók kiemelt támogatásáért tett erőfeszítés. Rossz a teljesítmény növelő, a versenyszellemet serkentő légkör – sőt nincs is. Már az alapfokú képzésben kellene esélyt adni a lányoknak arra, hogy önbizalmukat erősítsék. Mi rendszeresen jártunk matek-táborokba, versenyekre már tízéves korunktól, és ott a lányok mindig az elsők között voltak. Mielőtt Svédországba jöttem, soha eszembe se jutott, hogy a lányok kevesebbet tudnának matematikából, mint a fiúk, hiszen ennek az ellenkezőjét láttam kiskoromtól fogva. Egy másik nagy különbség a két gimnázium között az, hogy erdélyi matematika-fizika osztályomban pontosan 50 százalék volt a lányok aránya, itt pedig a technikai programon (ami a tantárgyak szerint legjobban hasonlít az ottani matematika-fizikára) csak 15 százalék. Ez valószínűleg nemcsak a versenyszellem hiánya miatt van így, de attól félek, hogy ez is hozzájárul, a példaképek említett hiánya mellett. Itt Svédországban már gimnáziumi szinten kevés a nők aránya, ami aztán a továbbiakban egyre jobban hangsúlyozódik.
– Szeretnénk, ha most a magad eddigi műszaki pályájáról beszélnél. Mi hatott rád döntően életednek azoknál a keresztútjainál, amelyeknél választanod kellett, hogy merre indulsz tovább? Mi késztetett arra, hogy műszaki doktorátust szerezz, milyen tárgykörből írtad a disszertációdat, mi határozta meg témaválasztásodat? És hogyan alakult a doktori cím elnyerése után a pályád?
Az én műszaki érdeklődésem valószínűleg nem spontán módon alakult ki, hanem inkább a kisebbségi, erdélyi sorsból fakadó igényből: abból, hogy nekünk sokat, pontosabban többet kellet tudnunk a reál tantárgyakból, mint román anyanyelvű társaink, hiszen csak ezen a téren versenyezhettünk velük. Akkor a fennmaradásnak, az érvényesülésnek egyetlen útját ismertük: a műszaki pályát, esetemben konkrétan a csíkszeredai, ma Márton Áron nevét viselő gimnázium matematika-fizika tagozatát. Kitűnő alapképzésünket ott szabadidős matematikai foglalkozások és táborok támogatták. Amit ott tanultam kitartásból, lehetetlent nem ismerő magatartásból és nem utolsósorban a versenyszellem szerepéről a fiatalok motivációjában, azt mai napig használom a tanításban és kutatásban.
Az egyetemet a Chalmersen jártam, a mérnökfizikai karon. Mindig nagyon vonzott a klasszikus elméleti fizika, ezen belül főleg az elektromagnetika, és elég korán beláttam, hogy doktorálni szeretnék, mert csak úgy találhatom meg a kellő szabadságot ahhoz, hogy ezzel foglalkozhassak. Amikor a plazmafizikáról és ezen belül a fúzióról hallottam, éreztem, hogy megtaláltam a megfelelő témát. Vonzott az, hogy a cél nagyon kézzelfogható – a világ energiaproblémájának megoldása. Ezen a területen belül volt már néhány híres magyar fizikus, többek között Teller Ede, Wigner Jenő, Szilárd Leó. Példaképből tehát nem volt hiány.
Doktori tézisem címe magyarul: Termonukleáris instabilitások és plazmaszéli transzport tokamakokban – és habár elméleti fizikáról szól, az inspirációt mindig kísérleti eredményekből szerezzük. A doktorátus után is folytattam ezt a kutatást, s most docensként dolgozom a Chalmers rádió- és űrtudomány részlegén. Jelenleg van két magyar doktoranduszom is, Pokol Gergő és Pusztai István. Ők mindketten a Budapesti Műegyetemről jöttek, de van kapcsolatom és közös projektem a Központi Fizikai Kutatóintézettel (Gál Kinga), és az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel (Fehér Tamás) is.
Mint majdnem minden kutatónak, nekem is saját magamnak kell beszereznem a kutatáshoz szükséges pénzt, főleg a Tudományos Tanácstól (Vetenskapsrådet) és más alapítványoktól. Az állandó kérvényezés rengeteg időt felemészt. De pozitív oldala is van, hiszen egy saját projekt ad egy bizonyos szabadságot és önállóságot. Az Euratom támogatja az EU-n belüli együttműködéseket, és ez fedezi magyar (és más európai) kapcsolataim költségének oroszlánrészét. Az amerikai kapcsolatok költségeit egy kicsit nehezebb fedezni, arra már kreatívabb megoldásokat kell találnom, jövőre például sikerült egy amerikai kutatót hozzánk csalogatni egy jubileumi professzori címmel. A doktorálásom alatt és után is sokat voltam külföldön, főleg Bostonban, a Massachussets Institute of Technology-n és az Oxford melletti JET laboratóriumnál. Ezeknek a látogatásoknak nagy hasznát vettem, és azt hiszem: az, hogy sikerült folytatnom kutatói karrieremet, ezeknek a kapcsolatoknak és tapasztalatoknak köszönhető. Csak érdekességképpen említem, hogy az MIT-n a Plasma Science and Fusion Center laboratórium igazgatója, Porkoláb Miklós is 56-os magyar, tehát ott is igazán otthon éreztem magam.
– Göteborgban élsz, a svéd műszaki oktatás és kutatás–fejlesztés másik nagy központjában, amely város ugyanakkor a svédországban élő magyarok jelentős részének is otthont ad. Akkora részének, tegyük hozzá egy kis keserű iróniával, amelynek egyedei már nem is férnek meg egymás mellett, két ellenlábas egyesületben tömörülnek, még október 23.-át sem ünneplik együtt. Mikor és hogyan szereztél tudomást a stockholmi Peregrinus Klub létezéséről? Nektek ott van-e olyan baráti körötök, csoportosulásotok, amelyet nem tart össze semmilyen más érdek, politikai szimpátia stb., csak a magyar anyanyelv és a modern emberi tudás minden dimenziója, minden ága, minden eredménye iránti őszinte érdeklődés? És ha van, hogyan foghatnátok össze velünk, stockholmi peregrinusokkal?
A Peregrinus kör létezéséről szinte az alakulásától kezdve tudtam, és rendszeresen megkapom az értesítést a rendezvényekről. Göteborgban nincs ehhez hasonló kör, de vannak baráti körök, csoportosulások, amik nem föltétlenül követik a létező egyesületek kereteit. A Sall László kezdeményezésére létrejött magyar fesztivál (hu.se.t), tavaly a kutatókra is kiterjedt. Egy ilyen fesztivál megrendezése hosszú tervezést, munkát, és ezenkívül kapcsolattartást jelent. Sok pozitív mellékhatása van, hálózatépítés, eszmecserék, egymás biztatása, erősítése, és nem utolsósorban kikapcsolódás, az erdélyi emlékek felelevenítése.
– Köszönjük a tartalmas eszmecserét, s kívánunk neked további sok sikert a szakmádban és sok örömöt a magánéletdben.
2007-10-28 12:29:22